Szubjektív leírás
Sok szempontból volt első ez az utazás annak ellenére, hogy 12. alkalommal jártunk Görögországban. Első volt abból a szempontból, hogy nem utazási irodán keresztül foglaltunk szállást, hanem a neten. Első volt abból a szempontból is, hogy útközben is megszálltunk Észak-Macedóniában. Így nem kellett éjszaka vezetni, összességében pihentebben érkeztünk a végállomásra. Első volt abból a szempontból is, hogy nem terveztük túl, fő hangsúly a pihenésen, strandon, úszáson volt.
Reggel 7 körüli indulással, kényelmesen, a szokott úton Tompa felé mentünk. A szokásos határ előtti tankolás az OMV kúton (ez a kút volt már sok minden, azt hiszem MOL is), aztán irány Szerbia. Sem Tompán, Sem Kelebián nem kellett várni, simán teljesítettük az első akadályt. Szerbiában betartva minden sebességhatárt (sőt jelentősen az alatt) közlekedtünk. de így sem éreztem magam kellemetlenül, alig előzött meg minket valaki az autópályán, inkább én előztem a többi autót, a 115 km/h-ra állított sebességhatárolóval is.
Következett Észak-Macedónia, a köztes szállással. Ez Demir Kapijában volt, közel a görög határhoz. A szállást hamar megtaláltuk, de egy kis késéssel tudtuk csak elfoglalni. Nem volt nagy gond, a rendelkezésre álló időben elmentünk vacsorázni. Egyszer élünk, kipróbáljuk ezt is. Az éttermet – inkább pizzázót – hamar megtaláltuk, talán jól is esett egy kis séta a 11 órányi autózás után. Neve ellenére nem csak pizzát lehetett rendelni, hanem helyi ételeket is, inkább ezt választottuk. Csak Euró volt nálunk, azzal fizettünk. A számla meglepő volt, nem maradtunk éhesek, és az egészért kevesebb mint 10 €-t kellett fizetnünk. Megtoltuk egy kis borravalóval, és visszamentünk a szállásra. Nem kellett altatni.
Másnap reggel 8 körül indulás, immár a végcél felé. Egy tankolás az autópályán, még olcsó gázolajjal, aztán hajrá tovább. A határon volt egy kis torlódás, de fél óra múlva már görög területen autóztunk. Az első nagyobb megállónk Volosban volt, itt találtunk megfelelő áruházakat, ahol feltöltöttük a készleteinket. Mivel a szállásunk a világ végéhez közel volt, az egész településen volt 5-6 ház, így ott boltra nem számítottunk, indokolt volt a készletezés. Volosig autópálya, utána viszont közút, apró települések, szűk utcák, majd meglepően meredek, kanyargós szerpentinek következtek, egészen a végcélig. A szállást itt is hamar megtaláltuk.
Akkor itt megyünk át egy kicsit negatívba. Ez a szállás Hotel néven nevezi magát, de abszolút nem érdemli meg. A Bookingon eléggé idealizált képek voltak a szobákról, a leírásban is voltak csúsztatások. Mindegy, innen már nem fordulunk vissza, lesz ami lesz. Viszont a hely tényleg jó volt, a kilátás az erkélyről festői. A strand is közel, bár nem a szálló tövében, de gyalogos távolságra. Itt be is fejezem a negatív hozzáállást, elég ennyi.
Ha már ideértünk, nézzük meg a strandot.
Jól néz ki, és a mi ízlésünknek megfelelő embertömeg fogadott. Azaz alig valaki, az is megfelelő távolságban. Ugyan voltak napernyők is, de szerencsére hangos zene nem volt. Viszont voltak elég nagy hullámok, ami miatt az első napi fürdés meghiúsult. Talán a többi napon…
Másnap kicsit jobban felderítettük a környéket, meglátogattuk a szomszédos, kicsit lazább és szabadabb strandot. Ugyan úgy gyalogosan megközelíthető, az első napi parttól csak egy kis sziklamászás választotta el, de csomagokkal is teljesíthető volt. Volt is csomag: napernyő, napsátor, strandfelszerelés, ellátmány, fotóscucc. Ezt minden nap hoztuk magunkkal, mert az jó nekünk.
A hullámzás elcsendesedett, a tenger barátságosabbá vált, nem volt akadály a fürdés előtt. Találtunk egy megfelelő helyet a parton, kisebb és nagyobb sziklák között, ahol kényelmesen elfért a teljes felszerelés, és még egy kis privát szféra is maradt, bár ezen a strandon sem volt jellemző a tömeg. Sőt. A víz tökéletes volt, áttetsző és kellemes meleg. Bepótoltuk az első napi úszást, jól felderítettük a környéket a víz alatt is. Az első óvatos próbálkozásaink után a vízicipőt is ledobhattuk, tengeri sünöket és éles sziklákat nem láttunk, biztonsággal lehetett bemenni a vízbe és kijönni belőle. Ugyan kagylót vagy csigát nem igazán láttunk, halat annál inkább. Eleinte csak pár darabot, de aztán a többi napon rengeteget. Nagyjából be is tudtuk határolni a nagy halrajokat, mikor és hol tartózkodnak. És a nagy halraj kifejezés most nem volt túlzás, tényleg rengeteg és méretes halból álló rajokat láttunk. Különlegességek is előfordultak: nem egy kis ráját láttunk, repülőgép-hal is volt 1-2 alkalommal (rákerestem a neten, tényleg ez a neve, legalábbis az AI és a Wikipédia szerint),
 |
 |
 |
és egyszer egy kis muréna is megjelent az egyik szikla tövében. Erre sem lehetett panaszunk.
Jó pár napot ezen a strandon töltöttünk, mivel csak az első teljes strandolós nap délutánján jöttek meg a nagy hullámok, a többi napon még ez sem zavart minket. Rengeteg víz alatti videó készült, majd a hosszú téli estéken készül belőlük egy vágott verzió. Csak a magam szórakoztatására, nem leszek új Cousteau kapitány.
Az utolsó 2 napra előrejelzett szél megérkezett, így felkerekedtünk megnézni a félsziget déli részét. Volt pár célpont, amit fel akartam keresni, így nekiindultunk. A félsziget délkeleti csücskében egy világítótorony volt az első célpontunk. A fedélzeti navigációra bíztuk magunkat, és elindultunk a szerpentineken. Nem mindent tud a navigáció, ezt elég hamar tapasztaltuk. Xinovrissiban rögtön belefutottunk egy olyan útszakaszba, ahol a mi autónk nem fért át a falak között. Rövid helyzetértékelés, újratervezés, tolatás, aztán a helyes úton mentünk tovább. Akkor még nem sejtettük, hogy aznap lesz még ilyen…
A navigáció elvitt minket Agios Kyriakibe, ahol a történelem megismételte önmagát.
Már csak 2 km volt a világítótoronyig, mondhatnánk a célegyenesben. Az már gyanús volt, hogy a falu határában egy nagy parkoló állt, az még gyanúsabb, hogy a parkoló végén egy nagy kék tábla, görögül és angolul azt kérte, hogy tegyük itt le az autót, mert a faluban nincs parkolóhely, de azt nem írta, hogy a falun keresztül nem minden autó tud átjutni. Hát a mienk nem… Egyre szűkebb utca, egyre értetlenebb tekintetű helybeliek a tavernák, kávézók előtt, és egyszer csak egy olyan szűk utca, amin már meg sem kíséreltem átmenni. Talán ment volna, de mi inkább a biztosat választottuk. Ismét helyzetértékelés, újratervezés, tolatás, megfordulás – az előzőnél jóval szűkebb helyen, na ilyenkor számít a budapesti dobozos autós tapasztalat – majd megfutamodás az előbb ismertetett tekintetű helybeliek előtt. Azért megálltunk egy kicsit a parkolóban, megnéztük a falut és a tengert, majd mentünk tovább. Hátha mégis lesz valahogy világítótorony, csak más úton. 2 km-re a cél előtt csak nem adjuk fel… Spoiler: meglett. De ha már itt vagyunk, és látunk mindenféle utakat, hátha az egyik végén van egy strand, ahol csobbanhatunk. Strand lett, csobbanás nem. Annyira nem volt jó. Közben láttunk egy települést egy hegycsúcson, olyan tipikusan zsúfolt kis falut, ahova autóval nem kívánkozik be az ember, de messziről szép látvány: Trikeri. Lehet, hogy nem kívánkozik oda beautózni az ember, de ha a világítótoronyhoz mégis arra kell menni, hát nincs mese. Még jó, hogy csak a szélét érintettük, de nem voltam nyugodt, míg magunk mögött nem hagytuk. És végre a tábla: Lighthouse. Meg egy igen meredek lejtő, kavicsos földúttal és nem belátható kanyarokkal. 800 m. Itt már nem adjuk fel. A lejtő is kissé enyhült, a kavics sem volt olyan rossz, megérkeztünk.
Kicsit körbejártuk, kicsit megnéztük a partot is, aztán remélve hogy az autó fel is tud menni ott, ahol lejött, nekivágtunk. Nem kellett volna aggódni, simán ment minden. Ezek után meglátogattuk Trikeri strandját, lemostuk az izgalmakat, és elindultunk visszafelé.
A félsziget itt is mutatott szépet nekünk, egy elhagyott kőbányában letettük az autót és meglátogattuk az itt lévő strandot. Kristálytiszta, szinte kivasalt víz, gyorsan mélyülő tengerfenék, rengeteg kis hal, vízinövények, és teljes magány. Rajtunk kívül senki a strandon, pedig az idő is jó volt, a víz is meleg volt, de mégis. Mivel a szállásnál a szél felkorbácsolta a tengert, veszélyessé, lehetetlenné téve a fürdőzést, így inkább itt táboroztunk le és úsztunk ameddig bírtunk. Nyugalom, csend, béke, és még a fenti úton elhaladó pár autó zaja sem zavart minket.
Késő délután indultunk vissza a szállásra. Levezetésként még megálltunk a szálló előtti útszakaszon, hogy megnézzük a „kanyont”. Kár lett volna kihagyni. Hatalmas sziklák, kis patak valószínűtlen színekkel, vízesések, fehér üledékkel borított kiszáradt meder, fantasztikus alakzatok, fények, sziklaformációk, romos házak, minden egy helyen. Nem bántuk meg. Még egy napunk volt hátra, a szállás melletti strandon óriási hullámok, fürdés kizárva. Mit tegyünk? Látogassuk meg az előző napi strandot. Ellátmányt bekészítettük, és indulás. Nem ismétlem meg az előzőeket, de egy remek napot töltöttünk el ott, csak mi ketten. Jó zárása egy nyaralásnak.
Utolsó nap reggel pakolás, kicsekkolás (na ezt nem bántam, ennél már csak jobb szállásunk lehet) és indulás hazafelé. Egy kicsit megvariáltuk az utat, sokat hallottam egy kisebb határátkelőről, ahol talán simább az átjutás, miért ne próbáljuk ki? Thessalonikinél letértünk a megszokott útról, és célba vettük Doiranit. A fedélzeti navigáció itt is kicsit megtréfált minket, nem volt vészes, de szerintem azon az úton nem sok magyar rendszámú autó járt előttünk. Vagy ha igen, őket is a navi vitte erre a tévútra. Aztán egyszer csak egy sokkal jobb úton találtuk magunkat, amin már haladni is lehetett. Mielőtt átléptük volna a határt, megnéztük a falu nevezetességeit: két katonai temetőt és egy emlékművet. Mindegyik az első világháborúhoz kötődött. Az emlékművel kezdtük, ez volt a legmagasabban.
Innen jó kilátás nyílt a környékre, a völgyre, a medencére, a tóra, ami már részben Észak-Macedónia. Következett a görög katonai temető, majd a brit. Ennek az utóbbinak az érdekessége, hogy számos sírkövön nem csak az elesett katona neve, beosztása és halálának dátuma szerepelt, hanem egy rövid személyes mondat is. Rengeteg sír van itt, rengeteg emlék.
Kicsit elcsendesedve, elgondolkodva mentünk a határra, ahol percek alatt átjutottunk. Ha már erre járunk, miért ne álljunk meg a tó mellett? Hát, messziről szép volt. Közelről már igen algás, igen állott és egy kissé büdös is. Nem kívánkoztunk bele, annak ellenére, hogy egy strandon, egy lokális felkapott helyen voltunk.
Hamar mentünk tovább, Demir Kapija előtt ismét a különleges alagútpároson keresztül mentünk, meg is álltunk egy kicsit a parkolóban a 2 bejárat között. Ez is egy élmény, kár kihagyni. Amióta megépült az autópálya, ezt a szakaszt kevesebben használják, érdemes megállni. Van egy hangulata. A szállás ugyan az volt mint az odafelé vezető úton. Egy kiadós alvás után reggel kicsekkoltunk és nekivágtunk a 10 órás hazaútnak. Csendes, eseménytelen, nyugodt utunk volt. A köztes szállás bevált, a legközelebbi görög utunkat is így szervezzük. Talán jövőre, 2027-ben.